4:52

Négy ötvenkettő. Három óta nem tudok aludni, rohadtul fáj a térdem. Ha párnát rakok alá, a hátamon kell feküdnöm, úgy meg amúgy sem tudok elaludni, de legalább kevésbé hasogat. A doktornő tegnap csak annyit morgott az öregnénibajsza alatt, hogy "növési fájdalom" meg hogy "csillagom, sokkal több vizet kellene inni, a két-három liter - hát az kérem lófasz." Mondom "rendben, akkor majd próbálok többet", pedig igazából már a két-három is kamu volt, szerintem még sosem ittam meg ennyi vizet egy nap, legtöbbször az egy is alig sikerül. Máté persze állandóan kínálgatja nekem szünetekben a kék kulacsából "Köszi, van nekem is, majd mindjárt iszom." Mindig leszid, hogy nem figyelek magamra. Rendes srác egyébként, kilencedikben egyszer elhívott moziba, csak aztán elhívott más is és ő pedig többször nem. Most meg itt fekszem, kurvára fáj a térdem, fáradt vagyok, aludni már úgysem fogok tudni, arra meg várhatok, hogy négy ötvenkettőkor (már inkább ötvennyolc) bárki is elhívjon bárhova.

Kitapogatom a telefont a polcomon - bekönnyezem, mikor a szemembe világít. Végigpörgetem az instát, fel sem tűnik a kis rózsaszín pötty a jobb felső sarokban, csak egy jó 20 perc görgetés után. Új ez a private message funkció, sosem használtam még. "onmagamparodiaja" egy üzenetet küldött nekem - ezt csak később tudom meg, de ezt az önmaga paródiáját Süveg Márk mondja egy KezdetPhiai számban, onnan vette ezt a felhasználónevet - tetszik. Egy kép; semmi több: fél arc, ablaküveg, háttámla, kapaszkodó. (Ezt is csak pár hónap múlva tudom majd meg, de ez az ötvenes villamos, és azon is az ő kedvenc helye, mindig ide ül. Ha foglalt, akkor meg inkább áll.) Egy fekete-fehér szűrő van rárakva, jól áll neki. Élesebbek az arcvonásai. "Ezt biztos nekem?" "Aham."

Miután biztosított róla, hogy ő nem egy gonosz kamionsofőr, aki fiatal lányokat rabol el, megbeszéljük, hogy a MargóFeszten találkozunk. Szóval én azért elhívom Mátét, biztos, ami biztos. Mondom neki, hogy van ez a srác, ilyen művész-szerűség meg egész vicces is és van ez az irodalmi muri is, lesz koncert és meghívom egy rozéfröccsre is, na. Persze tudom, hogy akkor is eljönne velem, ha simán csak megkérném. Igazából a saját lelkiismeretemen próbálok könnyíteni a zsebpénzemből vásárolt házmesterrel. (Azért őt küldöm oda a pulthoz, nekem még a tizenhétig is van két hetem és amúgy is tizennégynek nézek ki, sosem vettem még alkoholt.) Ki van rakva egy csomó szék, de Mátéval inkább a fűre ülünk; Máté mesél valamit az ősszel megjelenő új iphoneról, én pedig az embereket figyelem. Nem mintha ez bármit is jelentene, de rögtön észreveszem: magas srác, elég vékony, vászontáskás, kockás inges, vans cipős - épp nagyon magyaráz valamit. Látom, hogy ő is észrevett már, hamarosan ide fog jönni. Puszival köszönünk - később megbeszéljük, hogy ez amúgy egyikünknek sem szokása; "tetszik a cipőd" - a doktor van rajtam - "szeretem ezt a punkosabb stílust." Nem beszélünk sokat, Elefánték már a színpadon, Csabi meg visít, hogy "TÁNC". Libabőrözős, istenem, de mennyire libabőrözős. Nem emlékszem a kockásinges fiú nevére, pedig mondta, csak én arra figyeltem, hogy a sajátomat jól mondjam. Mellettem áll, becsukja a szemét, úgy engedi át a testén a lüktetést én meg csak alig észrevehetően - legalábbis ebben bízom - figyelem. Valahol annál a résznél, hogy "egymás ajkán lógjunk egymás nyakán egymás szaván ne pedig egy régen kiszáradt fán" Máté a hasamra csúsztatja a kezét és hozzásimul a hátamhoz. A másik kezével elhúzza a hajam és próbál egy puszit nyomni a nyakamra, de kibújok az öleléséből, szembefordulok vele és valami gúnyos mosoly kíséretében csak annyit mondok, hogy nemár. 

A koncert végén Máté elmegy mosdóba, Bence (most újra rákérdezek a nevére, bevallom, hogy elfelejtettem) pedig elkezd róla beszélni, hogy rendes srácnak tűnik - ebben egyet is értünk, rendes srác. "A barátod?" "Persze." - elmosolyodik, de feltűnik, hogy valami nem egészen van a helyén; kapcsolok - "Ja, mármint nem úgy. Csak egy barátom."

A következő héten minden nap találkozunk Bencével. Egyik este felsétálunk a Citadellához, egy fülhallgatón osztozkodunk, ő számokat mutat nekem, én meg neki, hogy hol lakom. Templom, Törley, attól picit feljebb. Korábban sosem hallottam még hardcoret, de nagyon tetszik. Lefelé nincs kivilágítva az út, de azért nincs egészen vaksötét így sem. "Ha félsz, nyugodtan megfoghatod a kezem." "Én nem félek." Másfél lépés múlva leesik mekkora hülye voltam, de már mindegy is. Végül ő fogja meg először a kezem a deákon, az egész egy elég béna jelenet, ügyetlen mozdulatsor. Sípol a villamos, csukná az ajtót én még rámosolygok, "akkor holnap?" közben gyorsan felugrom, de Bence hosszú ujjai körbefonják a kezem, elvesztem az egyensúlyom, vissza kell lépnem. Végül nem esem el, megtart. Egy pillanatig azt hiszem meg fog csókolni, (ő is). 10 perc múlva jön a következő villamos.

Mindig a jobb kezét fogom, a jobb oldalán sétálok, mert vele így kell; "különben azt hiszik, hogy ribanc vagy." "Jézus, hülye vagy?" - nevetek - "Azért ez elég faszság." De mindegy, hát ha egyszer neki így a jó. Mikor először vagyok náluk megmutatja a bakelitjeit, merthogy Bence lemezeket gyűjt. "Kis instagram hipszter" - mondom. Nem, valójában nem mondok ilyet, bár elsőre tényleg ez jutott eszembe. Aztán ahogy beszélni kezd, rájövök mennyire imponál nekem a zene iránti rajongása. Elmesélem neki én is, hogy képzelje, a Pearl Jamnek eredetileg Mookie Blaylock volt a neve, mert így hívták zenekar tagjainak kedvenc kosárlabda játékosát. Nem tudta, de azt mondja tetszik neki; szereti, amikor a zenekarok nem veszik túl komolyan magukat.

Versestekre járunk, ahol mindenki hoz magával egy verset és felolvassa - egyszer felolvastam a sajátomat is. Bence barátainál alszunk matracon, másnaposan sétálunk hajnalban a vonathoz. Lemezboltokba járunk turkálni. Slampoetry estekre az Ankertbe. Mozizni a Művészbe. Találkozni a Deákra. Füvön ülni a Vigadó térre. Lenni egymás ölelésébe. Kábé négy hónapig.

"Mi a baj?" Bence ágyában fekszem, ő még kicsit beszélgetett kint Lidiékkel, most jött csak be. Nem látja az arcomat, ezt a kérdést minden bizonnyal még kábé akkor fogalmazta meg, mikor az ajtó túloldalán ujjaival a kilincset kereste. "Semmi", mondom. "De lehet, hogy inkább hagynunk kéne ezt." "Lehet.", válaszolja. "Nem tudok kimenni, hogy a nappaliban aludjak, felébrednének anyáék. Nem baj, ha melléd fekszem?" "Dehogy." 

Négy óra ötvenkettőkor indult az első ötvenes és én azzal hazajöttem. Leültem a kedvenc helyével szemben, mert nekem meg az volt a kedvencem és tudtam, hogy többet úgysem fogok ott ülni - ezen kicsit el is mosolyodtam. A szülinapomon mindig ír, beszélünk kicsit. A szülinapján mindig írok, beszélünk kicsit.